A lőcsei fehér asszony halála

A lőcsei fehér asszony a magyar történelem egyik legtragikusabb sorsú nőalakja volt.

A történelmi keretet a következő események háromszöge adja:

  • Rákóczi-szabadságharc (1703-11)
  • Lőcse ostroma (1709-10)
  • Szatmári béke (1711)

Korponayné Géczy Juliannát már a saját korában is megbélyegezték, Jókai Mór regénye (1885) pedig mind a későbbi történészek számára, mind a köztudatban „bebetonozta” áruló mivoltát.

Tény, hogy rettenetesen nehéz helyzetben lehetett, hiszen az édesapja, Géczy Zsigmond már a Thököly-féle felkelés idején is „lázadó” kuruc ezredes volt, férje azonban a császárhű labanc ellentáborhoz tartozott. Ő pedig követte urát a harctérre is, így aztán kezdettől két tábor között mozgott.

A férje által védett várat a Julianna apja vezette csapatok bevették.

Ahogy haladt előre a hódító hadjárat, az ellenálló császárpárti nemesek birtokait elkobozták, így férje is elvesztette az övéit.

Julianna, akinek jó kapcsolatrendszere volt mindkét oldalon, tényleg közvetíthetett üzeneteket a város és az ostromló osztrákok között, de Lőcse várának feladása a várkapitánynak, gróf Andrássy Istvánnak és más tiszteknek volt köszönhető, akik a források szerint kettős játékot játszottak, hogy a saját birtokaikat és életüket mentsék.

Korponaynénak nem volt jó híre már a Szatmári béke idején sem. 1711-ben a kuruc propaganda újság úgy írt róla, mint valamiféle ördögi nőszemélyről, aki behálózta Andrássy grófot és az osztrákok kezére játszotta a várost. Jókai regényében ő maga engedi be a csapatokat a várba.

De nem ezért tartóztatták le, és fogták perbe.

Miközben a kurucok az ellenállást és Rákóczi visszatértét szervezték, Julianna 1712-ben azzal kereste fel a pozsonyi udvarban a császári csapatok magyarországi főparancsnokát, gróf Pálffy Jánost, hogy leveleket bíztak rá közvetítésre a felkelés korábbi tisztjei számára. Neveket is mondott, de a leveleket nem adta át. Birtok- és jószágadományozási kérelmének jóváhagyására várt.

Kérdezhetnénk, vajon miért kezdett ilyen veszélyes játékba?

Julianna kisfia ekkor öt éves volt, és ő megpróbált mindent megtenni azért, hogy az ő jövőjét biztosítsa. Ezért talán túl messzire ment, és fel sem mérte, milyen politikai és gazdasági erők hatottak a helyzetére, s mennyire vékony jégen táncolt.

III. Károlyt – aki a Frigyláda-szobrunkat állíttatta – ekkor koronázták magyar királlyá, és a szatmári egyezmény után a császári udvar bizalma a volt lázadók irányába meglehetősen törékeny volt.

Mikor fellebbent a kacsa, hogy Rákóczi Pozsonyba érkezik, Julianna megijedt, hogy az apját is veszélybe sodorja az akciójával, visszakozott, és elégette a leveleket. Csak a Ráday Pálnak szólók közül másolt le néhányat, és egy eredetit tartott meg.

Az őt kihallgató Pálffy Jánoson eközben egyre nőtt az udvari nyomás, követelte a leveleket, Julianna pedig próbálta húzni az időt és hazudozni kezdett.

Mivel ezzel nem tudott elérni semmit, Ausztriába, Mariathalba szökött, ahol míg a kocsira várt, ami Sziléziába vitte volna, meggondolta magát a menekülést illetően:

„…elszántam magamat, vagy élet, vagy halál idegen országba ki nem megyek (…) akármit cselekszik velem, minden szenvedés eltűrője és engedője fogok lenni…”

Megírta Pálffynak, hol tartózkodik, és hogy nem tudja átadni a leveleket, mert elégette őket. Az udvar ekkorra már meghozta a döntést, hogy egy esetleges újabb összeesküvés megakadályozására példát kell statuálni, így 1712 szeptemberében Julianna már Győrben volt fogságban.

De nem a győri városi bírók elé kellett állnia.

Az országgyűlés a császár parancsára delegált bíróságot választott az ügy lefolytatására, és a legszigorúbb kivizsgálást követelte, ami magában foglalta a kínvallatást is – ezzel az ügyészek azonban ekkor még nem éltek, mert a magyar szokásjog szerint nemes embert nem volt szabad megkínozni.

Julianna készségesen vallott, és nem fogadta el a kirendelt védőket sem, mert „nem akart Őfelségével perbe szállni”.

A pestisjárvány miatt Magyar-Óváron folytatták le a pert 1713 tavaszán, és március 22-én meghozták az ítéletet: a titkos levelek csempészése – nem Lőcsében, hanem amikről Pálffynak beszélt –, és a Rákóczi-táborral való kapcsolattartás miatt örök hűtlenségben vétkes.

Az ítélet: fő- és jószágvesztés.

Egy hónappal később visszakerült Győrbe, a régi Városháza alatti tömlöcbe.

Megbetegedett, és a katonai fogházba vitték, ahonnan megszökött. és menedékjogot kért a nagyszombati klarisszáknál, amit azonban felségárulóként megtagadtak tőle. Így 1714 januárjától szeptember végéig ismét a győri cellájában várta az ítélet végrehajtását.

Arra hivatkozva, hogy Julianna vallomásai sokakra voltak terhelőek, és tele voltak ellentmondással, III. Károly személyesen rendelte el a kínvallatását a bírák tiltakozása ellenére, és 1714 szeptember 22-én megcsigáztatták. Ezt az eljárást csak olyan rabokkal szemben alkalmazták, akiknek a kivégzése már a küszöbön állt. Julianna a kínzás alatt sem vallott be többet, mint pere kezdetén.

1714. szeptember 25-én, három nap elteltével végül lefejezték a piactéren – a mai Széchenyi téren.

A fehér asszony élete férfiait – az apját, a fiát, a férjét – és nem utolsó sorban a vagyonukat akarta menteni, amiért végül az életével és a hírnevével fizetett.

Rehabilitálása

Lőcse városa úgy döntött, hogy helyreállítja a történelmi sérelmet, és Korponayné kivégzésének 300. évfordulóján – 2014. szeptember 25-én – ünnepélyes keretek között megkövette a nemesasszony leszármazottját, Korponay Zoltánt, s átadta neki az ítéletet visszavonó dokumentumot.

Fenntartó

Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata
Adatkezelési nyilatkozat

Média támogató

Kapcsolat

9021 Győr, Baross Gábor út 21.
+36 96 311 771
gyor@tourinform.hu